Mi az a Kapcsolatteremtő Gyógyítás?
A Kapcsolatteremtő Gyógyítás a gyógyítás olyan formája, amely most legelső ízben jelent meg ezen a bolygón. Miközben újrateremti kapcsolatunkat lényünk és valódi önmagunk teljességével, az univerzum egészével kapcsol össze minket. Úgy véljük, hogy nem csupán egy sor új gyógyító frekvencia révén, hanem alkalmasint egy egészen új sávszélesség útján képes újra összekötni minket a világegyetemmel és legbenső lényegünkkel. A Kapcsolatteremtő Gyógyítás létezésének valósága világosan bebizonyosodott a gyakorlatban és a tudományos laboratóriumokban egyaránt.
A Kapcsolatteremtés az univerzumhoz való újrakapcsolódásunk koordináló folyamata, amely módot ad a Kapcsolatteremtő Gyógyításra. Ezek a gyógyulások és evolúciós frekvenciák egy új sávszélességhez tartoznak, amely a fény és az információ egy spektruma által jutott el hozzánk. A Kapcsolatteremtés révén vagyunk képesek érintkezésbe lépni a fénynek és az információnak ezekkel az új szintjeivel, és ezek tesznek képessé minket a Kapcsolatteremtésre. Ez valami új. Ez valami más. Ez egy valós jelenség – amely mindnyájunk lényének szerves részévé válhat.
Hogyan fedezte fel Eric Pearl a Kapcsolatteremtő Gyógyítást?
Eric orvosként 12 éven át folytatott felettébb sikeres kiropraktőri gyakorlatot, míg egy napon a páciensei arról kezdtek beszámolni, hogy magukon érezték a kezét – noha fizikailag hozzájuk sem ért. Az első néhány hónapban a tenyere gyakran felhólyagzott és vérzett. A páciensek hamarosan kezdték azt állítani, hogy angyalokat látnak, és csodálatos gyógyulásokat tapasztaltak olyan betegségek esetében is, mint a rák, az AIDS-hez kapcsolódó kóros állapotok, az epilepszia, a krónikus fáradtság szindróma, a szkerózis multiplex, a reumás és csont-ízületi gyulladás, a születési rendellenességek, az agyvérzéses bénulás és más súlyos megbetegedések. Mindez egyszerűen attól, hogy Eric a testük közelében tartotta a kezét. És a gyógyulások mind a mai napig folytatódnak.
Hogyan hasonlítható ez össze más frekvenciákkal? Miben különbözik az energiagyógyítás jelenleg használt más formáitól?
Napjainkban tapasztalható egy jelenség, amelynek legalábbis bizonyos mértékig a legtöbbünk tudatában van. Arról van szó, hogy az idő mintha csak egyre gyorsabban haladna, és folyamatosan tágulna is. Ezt az átmenetet számos névvel illetik. “A Váltás” és a “Korszakváltás” két olyan kifejezés, amelyeket Gregg Braden használ. Az átmenetet megjósolták a maják, az inkák, a hopik, Nostradamus, Edgar Cayce és a kabbala (mind a zsidó, mind a keresztény változata). Braden azUtazás világok között című könyvében úgy határozza meg ezt az átmenetet, mint “a Föld történetének egy korszakát és az emberi tudat egyfajta megtapasztalását. Ez a Korszakváltás, vagy egyszerűen A Váltás, amelyet a bolygómágnesség gyengülésének és a bolygófrekvencia növekedésének egy időpontra irányuló konvergenciája határoz meg, ritka alkalmat kínál az emberi tudat megnyilvánulásainak kollektív újjászervezésére. A Váltás kifejezést arra a folyamatra használjuk, amelynek során a Föld egyre gyorsulva halad az evolúciós változás egy pályáján, miközben az emberi faj, tudatos szándékkal a Föld elektromágneses mezőihez kapcsoltan, a sejtszintig hatoló változás folyamatával követi példáját”.
Hasonlóképpen a gyógyítás birodalmában is számos olyan technika létezik, amely kiállta az idők próbáját, és továbbra is ugyanolyan hatékonyan működik, mint eddig – csupán arról van szó, hogy immár valami több van a birtokunkban, és mi magunk is többek vagyunk, úgyhogy a régi technikák többé nem elegendőek. Bármilyen jól beváltak is, új és tágabb paramétereink között többé már nem megfelelőek – ahogyan a lámpások sem felelnének meg egy autó reflektoraként, holott a lovas kocsiknál remekül beváltak. Ezeknek a módszereknek a gyengéi – például, hogy megkövetelik az ékszerek és a bőrtárgyak levételét, a hitet a befogadó részéről, a védelmező rítusokat mindkét érintett fél számára – az új frekvenciáknál már nincsenek jelen.
Arról se feledkezz meg, hogy miért ismerkedett meg a legtöbbünk azokkal a gyógyító technikákkal, amelyeket gyakorol! Nem azért, hogy magának a technikának a fanatikus követője legyen – hanem, hogy gyógyítóvá váljon. A technika pusztán az egyik kezdeti lépésed volt ebben a folyamatban.
Egy pillanatra képzeld el magad egy hatalmas, többszintes lépcsősor alján állva! Az egyik célod – hogy gyógyítóvá válj – a lépcsősor tetején vár rád. Az első lépcsőfok egy technika megtanulása. Beleveted magad ebbe a technikába, tökéletesen elsajátítod, talán egyenesen a tanítójává válsz. Ezzel a birtokodba vetted ezt az első lépcsőfokot. Semmi gond nincs azzal, ha megkedveled, de óvakodj attól, hogy beleszeress! Ha ugyanis ez történik, akkor egyszerűen leülsz rá, fogod a párnádat és a takaródat, megtelepszel rajta, és ezt a lépcsőfokot nevezed ki egész további életed középpontjává. De vajon milyen következménnyel jár ez a lépcsősoron felfelé vezető utad szempontjából? Egyszerűen véget vet neki. Eljött tehát az ideje annak, hogy hálásan tekints az első lépéseidre… és folytasd az utadat felfelé!
Tehát azt állítod, hogy a Kapcsolatteremtő Gyógyítás jobb a többi technikánál?
Természetesen nem. Itt nem a “jobb vagy rosszabb” kérdéséről van szó, hanem arról, hogy mi megfelelő. Ahogyan tisztában vagy azzal, hogy ha a Maseratidban száguldasz az autópályán egy romantikus vacsorára, akkor a gyertyával világító lámpások nem felelnek meg fényszóró gyanánt, éppúgy azt is jól tudod, hogy miután leültél a vacsorához, a halogénizzók nem szolgálnak megfelelő asztali világítással. A Kapcsolatteremtő Gyógyítás azért jelent meg a földön, hogy egy átfogóbb és kiterjedtebb rendszert bocsásson a rendelkezésünkre, mivel most jött el az idő, amikor felkészültünk ennek befogadására.
Úgy hallottam, hogy ha megtanulom ezt a technikát, elveszíthetem a képességemet a jelenlegi technikám gyakorlására.
Először is a Kapcsolatteremtő Gyógyítás nem egy “technika”. Ez az első ismérv, amely a gyógyítás összes többi formájától megkülönbözteti, amiről csak hallottál. Másodszor, nem fogod elveszíteni az eddig elsajátított gyógyító technikáidat; egyszerűen csak meglehet, hogy nem fogsz olyan könnyen rájuk akadni, és nem is igazán akarsz majd vesződni velük. Ennek egyik oka az, hogy a bolygónkon ez ideig rendelkezésünkre álló gyógyító technikák a Kapcsolatteremtő Gyógyítás részhalmazai voltak; pusztán bepillantást nyújtottak ennek egynémely aspektusába. Ha ezeket a technikákat mind egymás mellé rakod, valamivel összefüggőbb képet kapsz a Kapcsolatteremtő Gyógyításról, ám korántsem nyílik teljes rálátásod. Noha ez az analógia nem teljesen fedi a valóságot, fuss végig gondolatban az általad ismert különféle gyógyító technikákon, és mindegyikhez társítsd véletlenszerűen az ábécé egy betűjét – így például C, J, P, Q, R technikákat fogsz kapni! Na már most, ha csupán az R technikát ismered, akkor némiképp behatároltak lesznek a lehetőségeid azt illetően, hogy milyen szavakat tudsz kibetűzni. Ha két technikát ismersz (vagyis két “betű” birtokában vagy), akkor egy kicsivel több mozgástérre tehetsz szert. Ha a fenti betűk közül mind az ötnek birtokába jutsz, még mindig szembeszökően korlátozottak a lehetőségeid. E betűk mindegyike az ábécé egy részhalmaza. Ha a teljes halmaz, vagyis mind a 40 betű a rendelkezésedre áll, akkor teljesebb kommunikációra vagy képes, hiszen immár nem csupán egyes szavakat tudsz kibetűzni, hanem egész köteteket is teleírhatsz.
Mihelyt elkezdesz a Kapcsolatteremtő frekvenciákkal dolgozni, többé már nem a részhalmazokkal foglalkozol. Nem fogod elveszíteni az R vagy a Q betűt, amikor hozzáférsz a teljes ábécéhez; csupán egy kicsivel több erőfeszítésedbe kerül egyenként rájuk bukkanni. És nem is érzel túlzott ösztönzést, hogy megtedd, hiszen az alkalmazásuk sokkal eredményesebb a halmaz részeiként, mint korábban volt, amikor teljes ábécéként próbáltad felhasználni őket.
A Kapcsolatteremtő Gyógyítás csak fizikai bajokra hat, vagy mentális problémák esetében is beválik?
A gyógyulás nem más, mint visszatérés az egyensúlyhoz. Minden egészségügyi kihívás a fizikai, mentális, spirituális, érzelmi vetületek elegye (és alkalmasint még néhány kategóriáé, amelyekre szavunk sincs). Egyszerűen csak arról van szó, hogy az uralkodó jellegzetességük alapján osztályozzuk őket. A Kapcsolatteremtő Gyógyítás nem “kezel” konkrétan semmit. Ha a jelenlétében módot adsz magadnak arra, hogy visszatérj az egyensúlyodhoz – ahogyan oly sokan –, akkor megteszed. Egyszerűen csak megteszed.
Mi a különbség a Kapcsolatteremtő Gyógyítás és a Kapcsolatteremtés között?
A Kapcsolatteremtő Gyógyítás és a Kapcsolatteremtés közötti alapvető különbség a szándékban rejlik. A Kapcsolatteremtő Gyógyítás esetében lényegében a gyógyítás szándéka vezérel mind a fizikai, mind a mentális, érzelmi, spirituális vagy bármely egyéb szinten. És persze ahhoz, hogy elérd a Kapcsolatteremtő Gyógyítás útján előidézhető gyógyulási szintet, bizonyos mértékig a Kapcsolatteremtést is meg kell tapasztalnod a folyamat részeként. Ez a Kapcsolatteremtés teszi lehetővé a Kapcsolatteremtő Gyógyítás számára, hogy oly mérhetetlenül átfogóbb legyen azoknál a gyógyító “technikáknál”, amelyek eddig a rendelkezésünkre álltak.
A Kapcsolatteremtés célja az, hogy elvezessen minket az univerzumhoz fűződő benső kapcsolatunk maradéktalan kiteljesítéséig. Ezt két foglalkozásból álló megtapasztalás révén érjük el, amelyre általában a Személyes Kapcsolatteremtés elvégzéseként hivatkozunk. És persze ahhoz, hogy elérd a Kapcsolatteremtés útján előidézhető újrakapcsolódást, bizonyos mértékig a gyógyulást is át kell élned a folyamat részeként.
A tökéletes eredmény elérése végett azonban a Kapcsolatteremtő Gyógyítás foglalkozásaidat és a Személyes Kapcsolatteremtés foglalkozásaidat különböző alkalmakra érdemes időzítened – noha a kettő nem teljesen különálló folyamat.
Bárki képes megtanulni ezt?
Mindnyájan rendelkezünk a képességgel, hogy továbbítsuk a gyógyításnak ezeket az új frekvenciáit. Ez a képesség nem néhány kiválasztott személy, guruk vagy (közmegegyezés alapján) “szent” férfiak és nők adottsága. Ez korunk adománya; máris rendelkezésünkre áll mindaz az intelligencia és bölcsesség, amelyre útmutatásként szükségünk van. Ezek a frekvenciák egyszerre régiek és újak. “Régiek”, mivel az univerzumhoz tartoznak. És “újak”, mert ez az első alkalom, hogy megjelentek bolygónkon. Nem olyasmiről van itt szó, amit valakinek a barátja az elmúlt 15 évben “ómmozott” létre a tengerparton, de nem is egy ősi vagy letűnt nép holmi elveszett technikájáról. Meggyőződésünk szerint olyan frekvenciák ezek, amelyeket legelső ízben tapasztalunk meg itt, a Földön.
Noha az univerzum valamely okból kifolyólag Ericet választotta ki, hogy “beléplántálja” ezt az energiát, és ezzel megkezdje a rezgésszintek megemelésének folyamatát, a jelek szerint minden áldott nap mind több és több ember találja meg a helyét e jelenség részeként. És eközben folyamatosan emeljük átfogó tudatszintünket. Hétről hétre emberek százainak tanítjuk meg a Kapcsolatteremtő Gyógyítást a világ minden tájáról, bármilyen különböző – orvosi vagy laikus, spirituális vagy materialista, metafizikai vagy fizikai, new age-es vagy konzervatív – háttérrel rendelkezzenek is. A Kapcsolatteremtő Gyógyítást elsajátító emberek a legkülönbözőbb életkörülmények közül, valamennyi demográfiai és társadalmi-gazdasági osztályból érkeznek hozzánk.
Mindenki ugyanarról a szintről indul, bármilyen tapasztalatokkal vagy iskolai végzettséggel rendelkezzen is – márpedig elhiheted, hogy a különbségek óriásiak. A csoportok nagyjából 50-50 százalékban állnak férfiakból és nőkből. Találsz köztük reikimester oktatókat és masszázsterapeutákat, háziasszonyokat és diákokat, orvosokat és nővéreket, egyházi személyeket és építőmunkásokat, tudósokat és iskolai tanárokat, számítógépes elemzőket és kormányhivatalnokokat, vízvezeték- és villanyszerelőket, bankárokat és jogászokat. És a legtöbb szemináriumon azt az embert is megtalálod, aki el sem jött volna, ha a mellette ülő el nem rángatja.
A helyiségben jelenlévők állandó sokszínűsége a biztosíték arra, hogy egy hétvége folyamán a gyógyító munka természete az élet majd minden nézőpontjából szóba kerül. Akik a szeminárium kezdetén a bal agyféltekéjük foglyai voltak, a végére gyakran olyan messze maguk mögött hagyják az ilyesfajta korlátokat, hogy szinte el sem hiszed, hogy valóban csupán egy-két nap telt el. Amikor pedig észreveszed, hogy az építőmunkás ugyanolyan magabiztosan és kiteljesedetten működik, mint a reikimester – azon a szent helyen és pillanatban –, akkor óhatatlanul ráeszmélsz ennek az adománynak az egyszerű szépségére.
Ezeken a szemináriumokon az a lényeg, hogy megteremtsük az interaktív részvétel légkörét, amely elősegíti a felfedezést és a tanulást; hogy megosszuk egymással a csoportos élményt. Amikor egy csoport együtt dolgozik ezekkel az energiákkal, annak következtében mindenki elképesztő gyorsasággal jut egyre magasabb szintekre. Olybá tűnik, mintha létezne valamiféle mező, amely egy csoport keretei között intenzívebben kapcsol össze mindnyájunkat, hatványozottan előmozdítva új evolúciós folyamatunkat. Mindnyájan változunk minden múló másodperccel – és ez ugyancsak sokat elárul arról, hogy milyen lehet egy egész hétvégére elmerülni ezekben az energiákban… együtt.
Biztos vagy benne, hogy én is képes leszek erre? Jószerivel minden ismerősömnél, aki részt vett a Kapcsolatteremtő Gyógyítás szemináriumokon, gyógyító eredményeik olyan drámai fejlődését figyeltem meg, hogy nem találok rá szavakat – azonban ismerek pár olyan személyt is, akik mintha csak félnének a továbblépéstől, s továbbra is a régi technikáikat alkalmazzák, vagy igyekeznek ötvözni ezeket a Kapcsolatteremtő Gyógyítással, ám ebbéli erőfeszítéseiket vajmi kevés siker koronázza. Úgyhogy nem értem az egészet. Vannak, akik egyszerűen képtelenek hozzáférni ezekhez a tisztább energiákhoz? És ha igen, miért tételezném fel, hogy velem nem ugyanez lesz a helyzet kezdőként?
Kiváló kérdést tettél fel! A válasz valójában benne foglaltatik egy idézetben, amely a könyvemből származik:
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy mindenkiben megvan-e a képesség ezeknek a frekvenciáknak a továbbítására ás arra, hogy gyógyítóvá váljon. Én erre a következőt felelem: “Igen. Mindenki képes eljutni erre a szintre, ám a szem gyakran vak.
Kevesen merik felnyitni a szemüket… és akik megteszik, azokat gyakran elvakítja, amit látnak.
Mindenki képes ezt a munkát végezni, mihelyt kölcsönhatásba kerül a jelenséggel. Már a szemináriumon is ezt teszik. Egyesek számára nehezen hihető, hogy ők is ténylegesen képesek a Kapcsolatteremtő Gyógyításra, noha a folyamat tagadhatatlanul a szemük előtt megy végbe. Másokat elvakít a “minél több, annál jobb” elve, úgyhogy ők “hozzáadnak” bizonyos elemeket a folyamathoz, és nem jönnek rá, hogy ezzel csupán felhígítják azt – ahogyan egy tál chiliből egy bögre víz hozzáadása után pusztán felvizezett chilit kapunk. És mégis, egy harmadik csoport szükségét érzi, hogy megkísérelje tökéletesebbé tenni a folyamatot azáltal, hogy rányomja a személyisége bélyegét. (Példának okáért ugyanez történt a reikivel is. Mára bajos rátalálni a színtiszta, eredeti reikire. Sok ember állítja – akik sok különböző dolgot csinálnak –, hogy az ő “technikájuknak” kizárólagos jogosultsága van a reiki névre.) Ez a harmadik csoport nem elég biztos a saját kilétében ahhoz, hogy bőséges jutalomnak tekintse a folyamatban való puszta részvételt; hogy felismerje, mekkora megtiszteltetés, hogy tényezőjévé válhatott ennek az egyenletnek, és lehetőséget kapott (ezt én egyenesen “áldásnak” tekintem), hogy áhítattal eltelve tanúja legyen a folyamatnak. Így hát ezek az emberek megkísérlik “kidíszíteni” a Kapcsolatteremtő Gyógyítást, hogy valamiféle igényt támaszthassanak a folyamatra és annak eredményeire. Ezt nevezem én “a szépség túlcicomázásának” – amikor valaki fogja az univerzum tökéletességét, és megpróbálja még tökéletesebbé tenni.
Ezek a gyógyulások az univerzummal való tökéletes összhang teréből érkeznek. A tökéletesség javítgatására irányuló próbálkozásukkal ezek az egyének mindenki számára nyilvánvalóvá teszik – aki veszi a fáradságot, és figyelmet szentel nekik –, hogy vagy már eleve képtelenek voltak észrevenni a tökéletességet… vagy valamiképpen szem elől tévesztették azt. A fenti csoportok egyetlen tagjával sincs semmi gond – pedig sokan a három kombinációját testesítik meg –, egyszerűen csak arról van szó, hogy e három csoportba tartozó személyek még nem jutottak el arra a pontra, ahol hajlandóak és érzelmileg képesek volnának kilépni komfortzónájukból.
Miért történne mindez másként a te esetedben? Ennek számos oka lehet. Ugyanezek az okok működtek közre azon személyek ezreinél, akik igenis képesek a folyamatot a legmagasabb szinten kiteljesíteni. Először is kezdőként nem hurcolsz a válladon túl sok felesleges terhet, amelytől meg kellene szabadulnod. Teher például a biztonság és a védettség érzése. Teher a félelem is attól, hogy sutba hajítsuk mindazt, aminek a felhalmozására oly sok időt és pénzt áldoztunk. Ez rendszerint abból fakad, hogy aggódunk, nehogy hibát kövessünk el, és képtelenek vagyunk felismerni, hogy ahonnan továbbléptünk, az egyszerűen a jelenlegi helyzetünk eléréséhez szükséges állomás volt. Az embernek fel kell emelnie a lábát az egyik lépcsőfokról, ha feljebb akar lépni a következőre. S ha még feljebb szeretne jutni, akkor a másik lábával is utána kell lépnie. Ha felemeled a lábad az egyik lépcsőfokról, majd óvatosan visszahelyezed, akkor bármeddig toporogsz is álltó helyedben, és bármilyen csodálatos is az a hely, egy tapodtat sem jutsz előrébb az adott lépcsőfokról. Bizonyos fokú bátorság kell ahhoz, hogy szemügyre vedd a lépcsőfokot, amelyet annyira megszerettél – legyen bár szó arról a különleges keleti gyógyító technikáról, amelynek tökéletes elsajátításába sok ezer dollárt fektettél, és amely olyan jól szolgált, vagy a számtalan másik csodálatos technika valamelyikéről, amelyeket itt az Egyesült Államokban és más országokban tanítanak –, áldásodat add rá, köszönetet mondj neki, majd búcsút végy tőle. Ehhez fel kell ismerned, hogy egy lépcsőfok rendeltetése az, hogy… lépcsőfok legyen. Ez nem végcél, inkább előrehaladásod egyik állomása utad során. Neked, mivel nem sulykolták beléd a New Age gyógyító “technikáinak” merev szabályait, nem kell ezt a terhet magaddal hurcolnod, s így megtakaríthatod magadnak a küzdelmet, hogy levesd a válladról.
Mit gondolsz, miért tükröződik olyan világosan az igazság a gyermekek szemében? Azért, mert ők a születésükkor nem hozzák magukkal erre a világra mindazt a felesleges és holt terhet, amelyet mi felhalmozunk. Jól jegyezd meg, hogy a legtapasztaltabb gyógyítók sem teszik ki magukat az ezzel járó vesződségeknek! Ami azt illeti, minél kiforrottabb egy gyógyító, annál mélyebben megérti ezt a folyamatot, és annál nagyobb izgatottsággal és várakozással lép tovább erre az új szintre. Te is képes vagy erre? Hát persze, hogy képes vagy rá! És a többiek is meg tudják csinálni? De még mennyire! Az eredmény csupán idő kérdése! “Kevesen merik felnyitni a szemüket… és akik megteszik, gyakran azokat is elvakítja, amit látnak.” Remekül fogsz boldogulni!
Milyen érzés tölt el a Kapcsolatteremtő Gyógyítás során?
Bizonyos értelemben – bár nem szívesen használok ilyen “vajákos” hangzású szavakat – ez egyfajta ráhangolódás. Azonban ahogy kezdjük megérteni a rezgés és az áthangolás fogalmát, egyre világosabban látjuk, hogy a “ráhangolódás” tökéletesen helyénvaló kifejezés. Gondold végig a dolgot a ráhangolódás hatásainak szempontjából! Tegyük fel, hogy színvak vagy, aki képtelen megkülönböztetni a kéket, a vöröset és a sárgát! Azután történik valami a szemeddel, és a színérzékelő receptorok működésbe lépnek! El tudod képzelni? Hirtelen az érzékelés egész új birodalma nyílik meg előtted.
A Kapcsolatteremtő Gyógyítás során hasonló esemény játszódik le. Amint ráhangolódunk ezekre az új energiafrekvenciákra (vagyis összhangba kerülünk velük), kezdünk változásokat észlelni a testünkben. A rezgések hatást gyakorolnak ránk, és szerves részünkké válnak. Ezeknek az észleleteknek a felismerése éppúgy fontos része a tanulási folyamatnak, amelynek során megtanulunk dolgozni ezzel a gyógyító erővel, ahogyan a színlátás is felbecsülhetetlenül értékes képesség egy festő számára. Mindazonáltal tudnod kell, hogy ez nemelőfeltétel. Jóllehet az ilyen módon kapott visszajelzések nagy előnyt jelentenek készségeink finomításánál, igenis léteznek vak festők és süket muzsikusok. Visszajelző rendszereid a maguk módján fognak kifejlődni a béke és a nyugalom teréből. Az áthangolás, az erők és mezők egymáshoz igazodása, a fény és az információ átadása be fog következni, és minden valószínűség szerint módot fog találni rá, hogy ezt a tudomásodra hozza.
Miből fogom tudni, hogy ez a ráhangolódás végbement bennem? Mit tehetek, hogy a testem tudatára ébredjen az új rezgéseknek, és képes legyen a vezető közegükként működni?
Már meg is kezdődött a folyamat, amelynek során átesel ezeken a változásokon – a változások ebben a pillanatban is zajlanak benned. Sokak számára a priori következtetés, hogy a ráhangolódás folyamata már ennek a kérdezz-feleleknek az olvasása közben is kódolódik és bontakozik bennük. Mások pedig minden valószínűség szerint éppen most élik át ezt a felfedezést, vagy állnak a küszöbén.
Tapasztalataim szerint az emberek három fő “stílusban” hajtják végre ezt a ráhangolódást, ezt az átmenetet, amelynek során hozzáigazodnak az új frekvenciákhoz:
1. Egyesek már a kezdetektől változásokat észlelnek önmagukban – melegségérzet önti el őket, különös érzést tapasztalnak a fejükben vagy a kezükben, amikor először hallanak a Kapcsolatteremtésről, vagy meglátják a könyvet a boltban.
2. Mások esetében a folyamat akkor veszi kezdetét, amikor a kezükbe veszik a könyvet (illetve ezt a kérdezz-feleleket), vagy kinyitják és elkezdik olvasni. Ahogyan pedig mind előrébb jutnak az olvasásban, alkalmasint kezdik észrevenni, hogy a dolgok mozgásba lendülnek. Az anyagban elmerülve, az érzékleteik egyre szembetűnőbbé válnak.
3. Az olvasók közül néhányan talán nem éreznek semmit, amíg el nem telik egy kis idő – három nap, három hét, esetleg még több.
Végezetül pedig létezik egy negyedik “stílus” is – a megnyilvánító. Ez a fajta személy apró hólyagokat produkál, vagy megmagyarázhatatlan vérzést tapasztal, ahogyan velem is megtörtént a saját fejlődésem egy pontján. Ha ez történik, a dolog a jelek szerint mindössze egy-két napig tart, és egyszerűen azt jelenti, hogy a tested alkalmazkodóban van ezekhez az újabb és magasabb (átfogóbb) frekvenciákhoz, és felkészül a közvetítésükre.
Volt-e dolgod valaha olyan emberrel, aki képtelen volt a Kapcsolatteremtő Gyógyításra?
Úgy tűnik, hogy mihelyt kölcsönhatásba lépett ezekkel az új frekvenciákkal, mindenki képes e munka végzésére. Egészen ritka alkalmakkor megesik, hogy az illetőnek a szeminárium legelején némi nehézségei adódnak a frekvenciák megérzésével. Mire azonban a hétvége véget ér, jószerivel mindenki képes egészen erősen megérezni őket. A legritkább esetekben – talán kevesebb, mint tíz embernél a sok ezer közül, akik eddig részt vettek a szemináriumokon – előfordul, hogy az illető a hétvége végeztével sem érzi meg ezeket a frekvenciákat. Minden valószínűség szerint azonban úgyis meg fogod látni a változásokat a páciensen, akivel éppen dolgozol, és ebből megbizonyosodhatsz afelől, hogy a Kapcsolatteremtő Gyógyítás igenis végbemegy rajtad keresztül.
Ne feledd: Ha nehézségeid vannak a frekvenciák megérzésével, egyszerűen csak túl erősen próbálkozol!
Szeretnék meggyógyulni. Személyes foglalkozást érdemes-e kérnem, vagy jobban járok, ha részt veszek egy szemináriumon?
Ez több tényezőtől függ. Először is, ha mások gyógyulását is a szíveden viseled, bölcs dolog részt venned egy szemináriumon. A szemináriumok számos résztvevője arról számol be, hogy puszta jelenlétük is gyógyulást hozott számukra, jóllehet azzal a céllal jöttek el, hogy megtanuljanak közreműködni mások gyógyulásában. És bár nem tehetünk konkrét ígéretet, hogy veled is ez lesz a helyzet, kétségkívül rengeteg minden szól amellett, hogy egy egész hétvégére elmerülj ezekben a gyógyító frekvenciákban. Nem csupán azok miatt az előnyök miatt fontos elsajátítanod ezt a gyógyító munkát, amelyekre személy szerint te szert tehetsz, hanem azért is, mert így mások megsegítésének képessége is megadatik neked. Ha a részvétellel egyetlen célod önmagad meggyógyítása, akkor érdemes egy személyes gyógyító foglalkozást beütemezned, ha viszont az a vágyad, hogy másokon és önmagadon is segíts, akkor a szemináriumi részvétel lehet számodra a helyes út.
A szemináriumi részvétellel kapcsolatos információkért kérlek, látogass el a TheReconnection.com honlapra!
Szeretnék részt venni egy személyes foglalkozáson Eric Pearllel. Hogyan szervezhetem meg ezt? El kell repülnöm Los Angelesbe?
Mivel körutunk menetrendje meglehetősen szigorú, Eric ritkán elérhető személyes foglalkozások céljából. Azonban több ezer igen gyakorlott terapeutánk van, akiket Eric képzett ki, és akik éppúgy tartanak foglalkozásokat. Ők ugyanazokat az eredményeket képesek megvalósítani, mint Eric, jóval könnyebben elérhetőek, és jóval kevesebb utazással felkereshetők. Ekként persze a te költségeid is tetemesen csökkennek.
A hozzád legközelebbi terapeutákkal kapcsolatos információkat az online Pracitioner Directory (a terapeuták címtára) tartalmazza. Ez az internetes címjegyzék valamennyi terapeutát felsorolja szerte a világon, és segítséget nyújt neked a megkeresésükben a TheReconnection.com című honlapunkon.
Azt illetően nem tudunk biztosat, hogy mikor lesz Eric legközelebb elérhető személyes foglalkozás céljából, azonban többi terapeutánk szép sikereit látván, egészen nyugodt lelkiismerettel ajánlhatjuk őket neked.
Tudom, hogy vannak más terapeuták is, de nem az-e a legjobb, ha egyenesen a forráshoz fordulok? Nem magával Eric Pearllel járok-e a legjobban?
Úgy tűnik, hogy az emberek az Erickel való puszta érintkezés révén képesek szinte azon nyomban ráhangolódni/szert tenni erre a képességre. És a legtöbb – ha nem valamennyi – szemináriumi résztvevőnk képes saját foglalkozásokat tartani a szeminárium sikeres elvégzését követően. Ne feledd, a Forrás Isten, a Szeretet és/vagy az Univerzum – nevezd, ahogyan neked tetszik! Eric pusztán az eszköz, amelyen keresztül ezek a gyógyítások bemutatkoztak a világ előtt. A Forrás mindenkor elérhető mindnyájunk számára.
Ért-e el valaha Eric vagy bármely más terapeuta sikert … (egészítsd ki a konkrét betegséggel) esetében?
Az évek folyamán olyan sok pácienst láttunk, hogy szinte lehetetlen visszaemlékezni valamennyi konkrét esetre. A lényeges alapelv, amelyet itt meg kell értened, a következő: Ha három páciens felkeres minket ugyanazzal a diagnózissal és ugyanolyan tünetekkel, az eredmény akkor is mindhármuk esetében különböző lesz. Az általunk látott legjelentősebb és leginkább drámai gyógyulások közül sok olyan esetekben fordult elő, amelyeknél halvány fogalmunk sincs arról, hogy milyen problémával küzdött a páciens. Ahogyan Eric mondja: “Gyakorta minél kevesebbet “tud” a terapeuta arról, hogy mi a “baja” a páciensnek/ügyfélnek, annál jobb az illetőre nézve.” És noha igen sok ember tapasztal olyan eredményeket, amelyek azonnali és maradandó módon nyilvánulnak meg a fizikai síkon, ritkán az is megesik, hogy az illető kezdetben nem mutat észrevehető reakciókat. Némelyeknél a reakciók később jelentkeznek, néhány nap vagy néhány hét múltán, egyeseknél pedig nem is észlelhetők. A legtöbb gyógyulás végérvényes, csak éppen egyes esetekben azon nyomban és maradéktalanul végbemegy, másoknál idővel bontakozik ki. Azonban a gyógyulás jószerivel minden alkalommal maradandóan a tiéd.
Mire számítsak egy Kapcsolatteremtő Gyógyulás foglalkozás vagy a Kapcsolatteremtés során? Mi a legjobb módja a felkészülésnek? Mit tehetek annak érdekében, hogy a lehető legeredményesebb legyen?
Mindenki teljesen egyéni módon tapasztalja meg a Kapcsolatteremtő Gyógyítást. Az emberek gyakran számolnak be arról, hogy a gyógyulás egy szempillantás alatt, mindössze egyetlen foglalkozás alkalmával végbement, máskor egy kicsivel több idő kell a kibontakozásához. Ha szerencsés vagy, gyógyulásod az általad elvárt formában érkezik; ha pedig igazi mázlista vagy, olyan formában következik be, amely fel sem merült benned – amelyet az univerzum külön neked tartogat.
A gyógyulások a legkülönbözőbb formában mennek végbe. A leghatékonyabban úgy tehetjük lehetővé a gyógyulást, hogy a várakozás állapotába helyezkedünk, mindennemű elvárás és kötődés nélkül. Helyezkedj el a kezelőasztalon, lazíts, hunyd le a szemed, és egyszerűen észlelj! Válj megfigyelővé! Legyél egyszerre a megfigyelő és a megfigyelés tárgya!
Oldott légkörben feküdj hanyatt egy masszázságyon vagy bármely más alkalmatosságon, amely mellett döntötök, hunyd le a szemed, és észlelj! Kizárólag csak észlelj! Vonatkoztass el tudatos gondolkodási folyamataidtól, és egyszerűen figyeld meg, mikor adódik valami észlelnivaló, és mikor nem; csak feküdj ott, és engedd el magad, mintha csak egy kis nem várt ejtőzéshez jutottál volna!
Nem azt javaslom, hogy próbáld meg kiüríteni az agyad, és igyekezz semmire se gondolni. Az emberek rendszerint problémásnak találják azt az elvet, hogy semmire se gondoljanak. Az agyunk mindig jár. Én azt tanácsolom, hogy bármi vonja magára az érdeklődésedet, egyszerűen csak figyeld meg! Ezzel elfoglalhatod magad, és enyhül benned az a feszültség, amellyel gyakran szembesülünk, amikor megpróbálunk semmire sem gondolni… és rájövünk, hogy fogalmunk sincs róla, hogyan csináljuk. Irányítsd a figyelmedet a tested belsejébe, és kalandozz odabent! A rendkívülinek észlelt jelenségek megfigyelése eléggé lefoglalja az elmédet ahhoz, hogy ne ess a “mire szabad gondolnom és mire nem” szellemi csapdájába.
Ne alkalmazz különleges légzéstechnikákat, ne vizualizálj ellazító jeleneteket vagy kívánatos eredményeket, ne meditálj, és ne mormolj mantrákat sem magadban, sem fennhangon, és ne “tégy” mást sem, amit kihagytam a felsorolásból, és amiről te magad vagy a tanácsadód úgy vélitek, hogy “segíteni” fog! Nem fog. Egyszerűen csak azt az eredményt idézi majd elő, amit önállóan is képes vagy elérni, és megakadályoz téged, hogy a maga teljességében és valódiságában kiélvezhesd az élményt. Márpedig ha ez a helyzet, akkor akár otthon is maradhattál volna! Akkor állsz készen mindannak a megtapasztalására, ami különbözővé teszi a Kapcsolatteremtő Gyógyítást, ami valódiságot kölcsönöz a Kapcsolatteremtésnek, amikor hajlandó vagy elengedni magad, és nem próbálod “irányítani” vagy fokozni az élményt, amikor eléggé eltávolítod az egódat az útból ahhoz, hogy ne igyekezz elcicomázni a szépséget”.
Ekkor készen állsz a befogadásra!
Hány foglalkozásra lesz szükségem? Mennyi időbe telik, amíg bekövetkezik a gyógyulás?
Egyetlen látogatás – talán még annak egy része is – bőven elegendő lehet, de rendszerint azt szoktuk javasolni, hogy három foglalkozással számolj. És jóllehet minden foglalkozás különleges, a páciensek sokszor számolnak be arról, hogy a harmadik foglalkozáson következik be valami egészen rendkívüli esemény.
A gyógyulások egyetlen szempillantás alatt zajlanak le. “Időre” csupán a páciensnek van szüksége, amíg “eldönti”, hogy elfogadja a gyógyulást. Ha az első, második vagy harmadik foglalkozásodon mindent megkapsz, amire vágytál, akkor ideje lazítani és hagyni, hogy a dolgok a maguk útján bontakozzanak ki. Ha a harmadik foglalkozásodon sem tapasztalsz semmi változást, akkor a Kapcsolatteremtő Gyógyítás talán nem a megfelelő módszer, hogy megkapd, amire életednek ebben a szakaszában vágysz. Ez esetben ismét érdemes lazítanod és hagynod kibontakozni az eseményeket. Úgy is határozhatsz, hogy három, hat vagy akár tizennyolc hónap múltán visszatérsz. Jómagam kizárólag az alábbi esetekben vennék fontolóra még néhány foglalkozást: a) ha új helyzet alakul ki az életedben; vagy b) ha az első három látogatás folyamán világos, észrevehető és következetes javulást tapasztaltál, és úgy tűnik, még van hová továbblépned. Ezen a ponton érdemes fontolóra venned néhány további foglalkozást! Ezt követően ismét azt javaslom, hogy lazíts, és hagyj időt a dolgoknak a kibontakozásra! A Kapcsolatteremtő Gyógyítás lényege nem a rendszeres vizitekben vagy “pepecselésben” rejlik. Nem szükséges “heti” vagy bármiféle “rendszeres” foglalkozásokra járnod. Mihelyt részt vettél a foglalkozásodon vagy foglalkozásaidon, “birtokába jutsz” változásodnak, gyógyulásodnak, fejlődésednek. Az már a tiéd. Senki sem veheti el tőled soha többé!
A Kapcsolatteremtés Története
A Los Angeles-i illetőségű alapító, Eric Pearl nagy érdeklődést váltott ki a vezető orvosok és kutatók részéről világszerte – köztük az Egyesült Államok egyik első kórházának, egy komoly hírű traumatológiai intézetnek, egy gerincvelő-sérüléseket ellátó központnak és egy orvosi egyetemnek a munkatársaiból is.Forradalmian újszerű gyógyító képességei megjelenése előtt Eric 12 éven át rendkívül sikeres kiropraktőri gyakorlatot folytatott. 1993 augusztusában fedezte fel, hogy szokatlan “adományt” kapott. A 12 esztendei hagyományos kiropraktőri praxisát követően egyszerre a gyógyítás egy egészen más fajtájának közvetítő közege lett: csatorna, amelyen gyógyító energia árad keresztül.
Noha túlságosan sokat utazik ahhoz, hogy fenntartsa kiropraktőri praxisát, szemináriumainak és személyes foglalkozásainak résztvevői folyamatosan arról számolnak be, hogy Eric “adománya” a súlyos betegségek széles skálájának leküzdésében segít nekik – többek között rosszindulatú daganatok, az AIDS-hez kapcsolódó betegségek, a krónikus fáradtság szindróma, születési rendellenességek és csontdeformitások esetében is.
A nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán Eric, aki kiropraktőr-orvosi diplomáját a Los Angeles-i Cleveland Kiropraktikai Főiskolán szerezte meg, az egyik legnagyobb kiropraktikai központ vezetője volt Los Angeles térségében. Rendkívül sikeres és népszerű orvos vált belőle, akit gyakran neveztek “a sztárok kiropraktőrének.” Eric Pearl, aki olyan mesterek keze alatt tanult, mint dr. Virgil Chrane és id. dr. Carl Cleveland, egyike volt annak a néhány praktizáló orvosnak, akik a hagyományos kiropraktőri megközelítésmód mellett színtiszta, eredeti és kis híján elveszett kiropraktikai technikákat is alkalmaztak.
A páciensek (és az orvosok!) hétköznapi és klinikai környezetben egyaránt tanúi voltak e gyógyítások eredményeinek, amelyek egyszerűen azáltal mennek végbe, hogy Eric a TESTÜKHÖZ KÖZEL TARTJA A KEZÉT.
Miért éppen én?
Ha én fésültem volna át egy felhőn ücsörögve a bolygót a legalkalmasabb személy után kutatva, akire ráruházhatom az univerzum egyik legritkább és legkapósabb adományát, akkor nem tudom, kinyúltam volna-e az éterből, hogy mutatóujjammal szétválasszam a roppant sokaságot – a pásztorokat, a boltosokat, az igazakat és az álszenteket –, majd azt mondjam: “Megvan! Ő az! Ő kapja meg ezt az adományt!”Mármost a dolog valószínűleg korántsem így történt, bennem mégis ezt az érzést kelti. Kivéve, amikor nem – vagyis kivéve azokat az eseteket, amikor valaki egy teljesen eltérő és meggyőzően valószerű magyarázattal toppan be hozzám. “Ugyan már – kiált fel ez a jóakaratú személy hitetlenkedve, nyilvánvaló értetlenségem láttán, ami az Univerzum működését illeti –, maga nyilvánvalóan ezt csinálta az előző életeiben is!” Mármost csak azt szeretném tudni, hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek olyan bennfentes ismerői az előző életeimnek, amikor én még mindig ezzel a mostanival próbálok tisztába jönni.
Úgy értem, gondolkodjunk reálisan! Tizenkét éven át építgettem Los Angeles egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – kiropraktőri praxisát, volt három lakásom, egy Mercedesem, két kutyám és két macskám. Minden tökéletesnek tűnt volna, ha a pénzügyekben és alkoholfogyasztásban mutatkozó mértéktelenségem nem vet véget hat éve tartó párkapcsolatomnak – azonban ezen esemény miatt három napig gyakorlatilag még arra sem voltam képes, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. A Prozac persze segített a dolgon – nem is keveset.
Hat hónappal később ellátogattam a kaliforniai Venice Beachre az asszisztensemmel, aki ragaszkodott hozzá, hogy kártyából jósoltassak a tengerparton. “Nem akarok kártyát vettetni magamnak holmi jósnővel a tengerparton” – feleltem mélységes meggyőződéssel. Ha ez a jósnő tényleg olyan csodálatos lenne, az emberek özönlenének hozzá – gondoltam magamban. Nem ő hurcolná magával a kártyaasztalt, terítőt, székeket és más hóbelevancot egy túlzsúfolt tengerparti sétányra abban a reményben, hogy lemeszelheti az embereket egy jóslás erejéig, rájuk tukmálva a jövőjükkel kapcsolatos képzelgéseit, és elvárva, hogy fizessenek neki a kiváltságért.
“Egy partin találkoztam vele, és elmondtam neki, hogy ma a tengerparton leszünk. Nagyon kínos helyzetbe hoznál, ha nem vettetnénk kártyát magunknak” – felelte asszisztensem kapásból, majd hozzáfűzte, hogy a nőnek tíz- és húszdolláros olvasása is van. Egyetlen pillantás a szemébe elárulta nekem, hogy minden további tiltakozás meddő erőfeszítés lenne. “Remek” – morogtam egy tízdolláros bankjegy után nyúlva, miközben tudtam, hogy ez pontosan a fele annak az összegnek, amennyi az ebédünkre maradt nálam. Kötelességtudóan odamasíroztam a nőhöz, leültem a kempingszékébe, átnyújtottam neki a tízdollárost, és arra gondoltam, hogy milyen éhes vagyok máris.
A pénzemért cserébe egy nagyon tetszetős, de nem túl emlékezetes jelen idejű olvasást kaptam, és abban az élményben lehetett részem, hogy ez az elbűvölő zsidó-cigányasszony “bubelének” nevezett. Mintegy utólagos gondolatként hozzáfűzte: “Egy nagyon különleges dolgot is csinálok ám én az axiatonális vonalak segítségével. Újra összekapcsolom a tested meridiánhálózatát a bolygót átszövő energiahálóval, amely összeköt minket a csillagokkal és a többi bolygóval.” Kijelentette, hogy ő képes végrehajtani ezt a feladatot, amire gyógyítóként okvetlenül szükségem van. Azt is elmondta, hogy olvashatok a dologról egy The Book of Knowledge: The Keys of Enoch című könyvben. Mindez egész érdekesen hangzott, úgyhogy nekiszegeztem a kérdést: “Mennyi?” “333 dollár” – felelte ő. “Köszönöm, de nem” – mondtam.
Ez az a fajta balhé, amitől az esti hírekben óva intenek. Szinte hallom a címszöveget: “Zsidó cigányasszony Venice Beachen 333 dollárt szed el egy gyanútlan kiropraktőrtől… – felvillan a képernyőn a képem “Palimadár” aláírással. – … ráveszi az orvost, hogy további 150 dollárt fizessen neki havonta élete végéig, cserébe gyertyákat gyújt az oltalmazására.” Már azt is megalázónak éreztem, hogy egyáltalán fontolóra vettem a dolgot. Úgyhogy az asszisztensemmel együtt távoztunk, és nekiláttunk, hogy kreatívan összeállítsunk egy tízdolláros ebédet két személyre.
Azt hihetnéd, hogy ezzel vége is a történetnek, ám az elme rejtélyes módon működik. Képtelen voltam kiverni a nő szavait a fejemből. Azon kaptam magam, hogy egy ebédszünet utolsó pár percében bemegyek a rendelőm közelében lévő Bodhi Tree nevű könyvesboltba, és megpróbálom sebtében átfutni a The Book of Knowledge: The Keys of Enoch című mű 3.1.7. fejezetét. Ez tárgyalja az axiatonális vonalakat. Azonban a nap legnagyobb tanulsága az volt, hogy ha írtak valaha könyvet, amelyet képtelenség gyorsan elolvasni, akkor ez az. De már így is eleget láttam. Az olvasottak addig kísértettek, amíg megadtam magam. Feltörtem a malacperselyemet, és telefonáltam a nőnek.
A kezelést két külön napon végezte el, két nap szünettel. Az első napon odaadtam neki a pénzemet, lefeküdtem a kezelőasztalára, és hallgattam a fejemben locsogó hangot: “Ez a legbárgyúbb dolog, amit valaha csináltam. Képtelen vagyok elhinni, hogy 333 dollárt fizettem egy vadidegennek azért, hogy vonalakat húzzon a testemen az ujjai hegyével.”Miközben ott feküdtem, azon gondolkodva, mennyi hasznosabb dologra fordíthattam volna ezt a pénzt, az éleslátás hirtelen hulláma öntött el, és belém villant a gondolat: “Nos, a pénzt már úgyis odaadtad neki. Ennyi erővel akár be is fejezhetnéd a negatív locsogást, hogy fogékonnyá válj arra, amit itt kaphatsz.” Tehát csak feküdtem ott nyugodtan, készenlétben és befogadóan. És semmit sem éreztem. Az égvilágon semmit. Ám úgy tűnt, hogy a helyiségben én vagyok az egyetlen, aki ezzel tisztában van. De mivel mindkét ülést kifizettem, úgy döntöttem, hogy ezért a pénzért akár vissza is jöhetek vasárnap a második részre. Aznap éjjel azután a lehető legfurcsább dolog történt. Körülbelül egy órával azután, hogy nyugovóra tértem, az ágyam melletti lámpa – amelyet már tíz éve használtam – magától felkapcsolódott, én pedig azzal a nagyon is valószerű érzéssel ébredtem, hogy mások is vannak az otthonomban. Átkutattam a házat a dobermannommal, egy trancsírozó késsel és egy flakon paprika spray-vel, de senkit sem találtam. Azzal a módfelett hátborzongató érzéssel feküdtem vissza az ágyba, hogy nem vagyok egyedül, hogy figyelnek.
A második nap látszólag meglehetősen hasonlóan kezdődött, mint az első, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindennek lehet nevezni, csak hasonlónak nem. A lábam nem volt hajlandó nyugton maradni. Az az érzés fogott el, ami egyesekre minden sátoros ünnepen rátör az éjszaka kellős közepén: “viszketni kezdett a talpam”. Ez az érzet hamarosan a testem többi részére is átterjedt, szinte elviselhetetlen borzongásokkal elegyítve. Alig bírtam nyugodtan fekve maradni az asztalon, de bármennyire szerettem volna fel-le ugrándozni, és kirázni ezt az érzést a testem minden egyes sejtjéből, mégsem mertem mozdulni. Hogy miért? Mert 333 dollárt adtam ennek a nőnek, és az utolsó fillérig ki akartam élvezni az élményt. Hát ezért. A foglalkozás hamarosan befejeződött. Tikkasztóan forró augusztusi nap volt, a lakásban pedig nem volt légkondicionálás. Én mégis majd jéggé fagytam, a fogaim vacogtak, miközben a nő sietve beburkolt egy takaróba, amelyben jó öt percig maradtam, amíg a testhőmérsékletem visszaállt a normálisra.
Immár más ember voltam. Fogalmam sincs, mi történt velem, és alighanem hiába is próbálnám megmagyarázni, ám annyi bizonyos, hogy már nem az az ember voltam, mint négy nappal azelőtt. Valahogy sikerült kijutnom a kocsimig, amely mintha magától tudta volna az utat hazáig.
A nap hátralévő részéből semmire sem emlékszem. Még csak azt sem merném biztosan állítani, hogy volt-e egyáltalán hátralévő része. Mindössze annyit tudok, hogy másnap reggel a munkahelyemen találtam magam. És kezdetét vette az odisszeám.
Az volt a szokásom, hogy a helyreigazítás után megkértem a pácienseimet, feküdjenek még fél-egy percig lehunyt szemmel az asztalon, hogy időt hagyjak helyreigazításuk “rögzülésére”. Ezen a bizonyos hétfőn hét páciensem kérdezte meg – néhányukat már majd’ tizenkét éve kezeltem, egyikükkel pedig aznap találkoztam először –, hogy én járkáltam-e az asztal körül, miközben ők rajta feküdtek. Egyesek arról érdeklődtek, hogy bejött-e valaki más is a helyiségbe, mert úgy érezték, mintha több ember állna vagy járkálna az asztal körül. Hárman állítólag úgy érezték, mintha emberek szaladgálnának az asztal körül, ketten pedig szégyenlősen bevallották, hogy úgy tűnt nekik, mintha emberek repkednénekaz asztal körül.
Tizenkét éve voltam kiropraktőr, de még soha senki nem tett hasonló észrevételt. Most pedig heten mondták ugyanazt egyetlen nap leforgása alatt. Valami nem stimmelt. A pácienseim észrevételei közé az alkalmazottaim is beszúrták a maguk megjegyzéseit, amelyeket folyamatosan le kellett szerelnem: “Annyira másként festesz! Még a hangod is más lett! Mi történt veled a hétvégén?” Nekem persze eszem ágában sem volt elárulni. “Ó, semmi különös” – vetettem oda, miközben magam is azon tűnődtem, mi a csoda történt velem a hétvégén.
A pácienseim arról számoltak be, hogy már azelőtt meg tudták mondani, hol van a kezem, mielőtt megérintettem volna őket. Egyesek néhány centiről, mások még harminc centi távolságból is képesek voltak érzékelni a kezemet. Egyfajta játékká vált köztünk, hogy próbálgattuk, mennyire pontosan tudják behatárolni a helyzetét. Az viszont már korántsem volt játék, amikor az emberek kezdtek gyógyulásokat tapasztalni. Eleinte a gyógyulások csekélységnek tűntek: sajgások, fájdalmak és hasonlók múltak el. Mivel a páciensek a kiropraktika miatt jöttek, helyreigazítottam őket, azután megmondtam nekik, hogy hunyják le a szemüket, és feküdjenek nyugodtan, amíg azt nem mondom, hogy elég. Miközben a szemük csukva volt, egy-két másodperc alatt végighúztam felettük a két kezemet. Amikor felkelvén a fájdalmuk elillant, megkérdezték, hogy mit csináltam.
“Semmit – és senkinek egy szót se!” – hangzott a szokványos válaszom. Ez az irányelv körülbelül annyira volt eredményes, mint Nancy Reagan “Egyszerűen mondj nemet!” megközelítésmódja a drogok esetében.
Hamarosan mindenhonnan csak úgy özönlöttek hozzám a páciensek ezekért a “gyógyításokért,” nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Persze rendszeresen betoppantam a Venice Beach-i asszonyhoz, aki újrateremtette kapcsolatomat az axiatonális vonalak révén. “Ennek olyasvalamiből kell fakadnia, ami már amúgy is benned rejlett. Talán azzal a halálközeli élménnyel van kapcsolatban, amit anyád a születésedkor átélt – mondta, majd hozzáfűzte: – Korábban soha senkinél nem tapasztaltam még hasonló reakciókat. Ez egyszerűen lenyűgöző.” Lenyűgöző. Ez a szó annyit jelentett, hogy magamra vagyok utalva.
Október elején azt vettem észre, hogy fizikai jelek nyilvánulnak meg rajtam. Egy nő térde fölé tartottam a kezemet, amely egy gyermekkori csontbetegség következtében kínozta őt. Amikor elvettem a kezemet, a nő térdében enyhült a fájdalom. Az én tenyeremet azonban hólyagok borították – apró kis hólyagok, amelyek alig három-négy óra alatt elmúltak. Ez több ízben is előfordult. Valahányszor felhólyagzott a kezem, az emberek az épület többi irodájából is futva jöttek át, hogy láthassák. (Belépti díjat kellett volna szednem.) Azután megtörtént. Vérezni kezdett a tenyerem. Nem viccelek. Nem folyt patakokban, mint a régi filmeken vagy a National Enquirerben, inkább olyan volt, mintha tűvel szúrtam volna meg. De azért kétségtelenül vér volt. “Ez beavatás!” – közölték velem az emberek. “Beavatás mibe?” – kérdeztem. És egyébként is honnan tudták már megint? És én miért nem tudtam? Ki tudja egyáltalán?
Válaszkeresés
A november egy világhírű látó rendelőjében talált. Kifulladva, eltévedve és (szokásom szerint) félórás késéssel estem be, lehuppantam egy székre, és úgy tettem, mint aki nem veszi észre a “metsző pillantást”. Tudod, azt a tekintetet, amelyet a székrekedéses, halálosan precíz típusok olyan mesterien alkalmaznak; amelynek hatására felvillan előtted valamennyi prédikáció, amelyet a pontosságról valaha hallottál, s egyidejűleg kénytelen vagy megkérdőjelezni az értékedet emberi lényként eme egyetlen, ám annál problematikusabb fogyatékosság vélt szörnyűsége alapján. Biztos voltam benne, hogy a fickó a szabadnapjain kérvényeket intéz a kongresszushoz, hogy állítsák vissza a késés miatti sarokba állítást a közoktatási rendszerünkben. Fogadni mertem volna, hogy ennek az ülésnek lőttek.A látó felettébb hivatalos stílusban terítette ki a kártyáit, gondosan ügyelve rá, hogy jelét se mutassa melegségnek vagy együttérzésnek. Szemügyre vette a kártyákat, majd mélyen a szemembe nézett; az arckifejezéséről nem tudtam eldönteni, hogy enyhén gunyoros vagy csak mogorva, majd megkérdezte: “Mit csinál Ön voltaképpen?” Mármost nem tudom, te hogy vagy ezzel, én mindenesetre úgy vélekedtem, hogy ha ő a híres látó, akkor óránként száz dollárért ezt igazán neki kellene megmondania. De visszafogtam magam, és nem adtam hangot a gondolataimnak. “Kiropraktőr vagyok” – feleltem tárgyilagosan, ügyelve, hogy ne áruljak el semmi olyasmit, ami befolyásolhatná az olvasást.
(Amikor időpontot egyeztettem, még a vezetéknevemet sem mondtam meg neki.) “Nem, nem – mondta –, ennél sokkal többről van szó! Valami kiárad a kezén keresztül, és meggyógyítja az embereket. Ön a tévében fog szerepelni – folytatta –, és az emberek az egész országból eljönnek majd, hogy lássák.” Ez volt a legváratlanabbkijelentés, amit ettől az embertől hallhattam. Azután a fickó kijelentette, hogy könyveket fogok írni. “Hadd mondjak magának valamit – vágtam vissza beavatott mosollyal –, ha valamiben, akkor abban egészen biztos vagyok, hogy soha egy árva könyvet sem fogok írni.”
A könyvek és én sosem voltunk puszipajtások. Életemnek addig a pillanatáig két könyvet, ha elolvastam, és az egyik még mindig nem volt teljesen kiszínezve. Azonban az élet további meglepetéseket tartogatott számomra. Látók, gyógyítók és médiumok találtak rám. Az egész országból érkeztek hozzám azt állítva, hogy meditációik során azt az utasítást kapták, hogy dolgozzanak rajtam – és egy fillér anyagi ellenszolgáltatást sem voltak hajlandóak elfogadni. Az alkoholhoz fűző szerelmi viszonyom alkalmi barátsággá hűlt: hébe-hóba ittam meg másfél pohár bort a vacsorához. Én magam voltam a legjobban meglepve.
És a legfurcsább még csak most jön: tévéfüggőségemet mintha elfújták volna, és merem állítani, hogy a könyvek foglalták el a helyét. Nem tudtam betelni az olvasással: keleti bölcselet, halál utáni élet, sugalmazott információk, mi több, ufóirodalom. Mindenkit mindenhol megnéztem, meghallgattam és elolvastam.
Amikor éjjelente lefeküdtem aludni, a lábam remegett. A kezem mintha szüntelenül “aktivált” állapotban lett volna. A koponyacsontom szintén remegett, a fülem pedig zúgott. Később kezdtem hangokat hallani, olykor pedig mintha emberi hangok kórusa csendült volna a fülemben.
Helyben vagyunk. Elvesztettem az ép eszemet. Most már biztos voltam benne. Mindenki tudja, hogy aki megőrül, az hangokat kezd hallani. Az enyémek énekeltek, méghozzá kórusban. Nekem nem volt elég holmi lágy kis zümmögés, egy halk szólóénekes vagy akár egy kisebb énekkar. Nem, én egy egész kórust kaptam.
S hogy mi volt a helyzet a pácienseimmel? Ők színeket láttak: a kék, a zöld, a bíbor, az arany és a fehér gyönyörűséges változatait. És jóllehet képesek voltak felismerni ezeket a színeket, elmondásuk szerint soha korábban nem látták e konkrét megnyilvánulásaikat. Szépségük felülmúlt mindent, amit ismerünk. Ahogyan a televízió- és filmiparban dolgozó pácienseim elmondták, nem elég, hogy ezek a színek a mi földi fogalmaink szerint nem léteznek, de a rendelkezésünkre álló összes erőforrás és technológia latba vetésével sem lennénk képesek reprodukálni őket.
És bizony, a pácienseim angyalokat is láttak. Mármost angyalokat észlelni népszerű dolog, tehát kezdetben nem szenteltem valami sok figyelmet az angyalsztoriknak – ám azután az emberek ugyanazokat a történeteket kezdték leírni: ugyanazokkal az angyalokkal, ugyanazokkal az üzenetekkel, ugyanazokkal a nevekkel. Méghozzá nem is olyan közönséges angyalnevekről volt itt szó, mint a Mihály vagy az Ariel, és nem is Mózesről vagy Buddháról beszélünk – jóllehet sokan határozottan állítják, hogy megjelenik nekik Jézus –, hanem olyan nevekről, amilyen a Parsillia és a Gyuri. Gyuri rendszerint gyerekeknek és olyan embereknek jelenik meg, akik betojnának ijedtükben a gondolattól, hogy egy angyalt látnak. Tudod, Gyuri először egy kis, színpompás papagájként jelenik meg. Azután – ahogyan időről időre elmagyarázzák nekem – egyszerre már egyáltalán nem is papagáj, hanem hipp-hopp a barátoddá válik. Egyesek azt is tudatták velem, hogy Gyuri stresszhelyzetekben később is megjelenik nekik.
A Gyuriról beszámoló első szemtanú egy tizenegy éves, Jamie nevű kislány volt. Ő és az anyukája New Jerseyből repültek hozzám, mivel a kislánynak gerinc-szkoliózisa volt, ami szembetűnően eltorzította ennek a szokatlanul eszes és másként nagyon bájos kislánynak a testét. Amikor Jamie kezelése véget ért, azt mondta a mamájának és nekem: “Egyszer csak megláttam egy ilyen icipici, sokszínű papagájt, és azt mondta nekem, hogy Gyurinak hívják. Azután már nem is papagáj volt, hanem valami ismeretlen létforma.” Létforma: képzeld csak el ezt a szót egy tizenegy éves kislány szájából. “Azután egyszerűen a barátom lett.”
A következő két-három hónap folyamán több páciensem is beszámolt újabb Gyuri-felbukkanásokról – pedig közülük senki sem tudott Gyuriról, mivel az összes angyal esetében bizalmasan kezelem a neveket és a leírásokat, hogy ne befolyásoljam mások élményeit. (Még ebben az írásban is megváltoztattam a Gyuri és Parsillia neveket, hogy megvédjem a makulátlanul ártatlanokat.)
Jamie gerince nagyjából – bár nem teljesen – helyrejött a harmadik foglalkozásra, s ezután a kislány visszatért New Jerseybe. Azóta többször is beszéltem vele. A jelek szerint remekül boldogul, és hébe-hóba továbbra is hall Gyuriról.
Parsillia ellenben konkrét üzenetekkel áll elő. Először is gyakran tudatja veled, hogy meg fogsz gyógyulni. Ezt követően közli, hogy ha meggyógyulsz, szerepelned kell a televízióban, hogy “terjeszd az igét”. Azt hiszem, bátran nevezhetnénk őt a Közönségkapcsolataink Angyalának.
Az első ember, aki látta Parsilliát, egy Michele nevű nő volt Oregon államból. Michele egy NBC-interjú során látott engem, amelyet az egyik korábbi tévészereplésem alkalmával készítettek egy talkshow-ban. Akkoriban Michele negyven kilót sem nyomott. Krónikus fáradtság szindrómában és fibromialgiában szenvedett. Nem volt étvágya, és még a nyelés is fájdalmat okozott neki. Képtelen volt önállóan felkelni egy székből, hogy kimenjen a mosdóba. Hogy a fájdalmai egy kissé enyhüljenek, nemritkán négyszer kellett bevinni őt az ágyából a forró zuhany alá éjjelente. Ha kocsiba szállt a gyerekeivel, hogy meglátogassák egyórányira lakó édesanyját, három napig nyomta ott az ágyat, mire képes volt hazavezetni. Michele nyilvánvalóan képtelen volt ellátni egy teljes munkaidős állást. És hatéves gyermekének kellett elkészítenie hároméves kisöccse vacsoráját: mogyoróvajas szendvicset.
Michele a legtöbb páciensemhez hasonlóan korábban soha nem látott angyalt, és nem hallott hangokat. Három napba tellett, mire sikerült kivennie az angyal nevét. Parsillia közölte vele, hogy meg fog gyógyulni, és a tévén keresztül terjeszti majd az igét. Nagyjából egy évvel később Michele velem együtt egy másik talkshow vendége volt. Csak úgy sugárzott a mosolya – persze azért jó néhány könnyet is ejtett. A testsúlya ma már normális, egészséges színe van, teljes munkaidőben dolgozik, és rendszeres testgyakorlást végez. És – láss csodát – minden áldott este ő főz vacsorát a családjának! Nincs több mogyoróvajas szendvics.
Egy további látogató, akivel a pácienseim rendszeresen találkoznak, egy ősz hajú, fehér bajszú és fehér kabátos férfi. Ő olykor köpönyegben, fedett fővel jelenik meg.
Debbie, egy háromgyerekes, dél-kaliforniai anyuka látta elsőként ezt az angyalt (akinek a nevét nem tudjuk). Debbie-nél 1995 márciusában diagnosztizáltak végállapotú hasnyálmirigyrákot – ugyanazt a betegséget, amely Michael Landon színészt megfosztotta az életétől. Az orvosok azt mondták neki, hogy talán két hónapja van hátra. Debbie többek között a következő élményeket tapasztalta: kiemelték a testéből, keresztülsuhant egy alagúton, türkiz és kék fénypettyeket látott, majd végül körülfogta a fehér fény. Ő mindkét formájában észlelte az ősz hajú férfit. Az első találkozásukkor a férfi a köpönyegét viselte, és fedett fejjel jelent meg. Megérintette Debbie csuklóját, egy energiahullámot áramoltatva keresztül a testén. Azután meghajolt és tovaballagott, egy kápráztatóan ragyogó, mégis rendkívül hívogató fény jelenlétében hagyva Debbie-t, akinek a szemét elöntötték a könnyek. Ezt követően Debbie egy alagútban találta magát, amint a galaxison suhan keresztül, és érezte, hogy az “anyag” távozik a testéből a lábán és a fején keresztül egyaránt.
A második vagy harmadik foglalkozására Debbie korábban operálhatatlan daganata 80 százalékban eltűnt. Nagyjából nyolc hónappal később az orvosai úgy vélték, itt az ideje műtétileg eltávolítani a maradék 20 százalékot. Azután közvetlenül a műtét kijelölt időpontja előtt Debbie visszatért egy újabb foglalkozásra. Másfél napra rá pedig bement a kórházba, és várta az operációt. Néhány vizsgálat után azonban hazaküldték. Semmi műtét. A foglalkozásunk óta eltelt másfél napban a daganat nyomtalanul felszívódott. Semmi sem maradt utána, csak hegszövet.
Lábjegyzetben érdemes megemlíteni, hogy Debbie novemberben visszatért egy újabb foglalkozásra, amelynek során úgy érezte, mintha vízcseppecskék hullanának az arca jobb oldalára. Ezt követően ismét megjelent az ősz hajú, fehérbajuszos férfi, aki ez alkalommal hosszú, fehér kabátját viselte, amely mögötte lobogott a szélben. Azután egyszerűen tovaszállt.
A páciensek ezenfelül gyakran látják fehér köpenyes orvosok körét, akik jóváhagyják és irányítják a gyógyulást. Látszik, hogy beszélnek is a körben, de a hangjukat nem lehet hallani. Egy további törzsvendég a fiatal bennszülött amerikai leány, aki ragyogó, négyszögletes díszítményű bőrszalagot tesz a homlokodra. Egy bennszülött amerikai férfi is gyakorta megjelenik, és ott áll a helyiségben. (Egyelőre nem vagyunk biztosak benne, hogy főnök-e vagy sámán.) Egy további látogató a langaléta, jóképű angyal, akit rendszerint két és fél-három méter magasnak írnak le, hatalmas, sűrű és cikkcakkos sorokban tollazott szárnyakkal. A beszámolók szerint ő a hátam mögött áll, a karját a derekam köré fonva, átkandikál a jobb vállam felett, és némán irányítja a kezemet. Úgy fest, hogy ezek közül az angyalok közül többnek megvan a saját illata: virág-, füstölő- és gyógyfűillat jár a nyomukban – különösen rozmaring.
Azután jött Jered. Jered négyéves volt, amikor az anyukája először elhozta hozzám. Merevítő fűző fogta körül a térdét, amely már nem volt képes megtartani a fiúcskát; a szeme egyidejűleg két különböző irányba nézett, azonban semmire sem volt képes fókuszálni. Már szavakat sem tudott formálni a szájával, amelynek üregéből csak a nyál folyt megállíthatatlanul. Jered ragyogása üres arckifejezéssé fakult, amelyen épphogy átderengett az a gyönyörűséges lény, aki hajdan benne lakozott.
Jered agyában folyamatosan vékonyodott az idegsejtek mielinrétege, amely az idegi impulzusok átadását teszi lehetővé. A kisfiú napjában megközelítőleg ötven epileptikus nagyrohamon esett át, amit az orvosságok mintegy napi tizenhatra csökkentettek. Amint ott feküdt a kezelőasztalon mozdulatlanul és szinte kifejezéstelen arccal, az anyja elmondta nekem, hogy az elmúlt év folyamán tehetetlenül kellett végignéznie fia gyors hanyatlását. Első látogatásuk idejére már jóformán eltűnt az a kisfiú, akit valaha ismert, és ami maradt, azt az anya csak valamiféle “véglényként” tudta leírni.
Jered első foglalkozása során valahányszor a kezem a feje bal oldalához közelített, a kisfiú megérezte a jelenlétét, és érte nyúlt. “Nézd csak! Tudja, hogy hol van a kezed, és nyúlkál utána. Ilyet sosem szokott csinálni” – mutatott oda az anya reményteli meglepetéssel. “Ezen a területen hiányzik a sejtekből a mielin” – tette még hozzá. Jered olyannyira aktív lett, hogy a foglalkozás végére az édesanyjának ott kellett ülnie mellette az asztalon, hogy gyengéden fogja a kezét, és csitítóan gyerekdalokat énekeljen neki, ahogyan csak egy anya tud. A kedvencük a “Ragyogj, ragyogj, kiscsillag” volt. Jered első foglalkozásának napján ezek a fizikailag oly agresszív rohamok megszűntek. Teljes egészében.
A második foglalkozására Jered már meg tudta markolni a kilincsgombokat, és kezdte elfordítani őket. A látása javult, immár képes volt fókuszálni a tárgyakra. A rendelőmből kifelé menet rámutatott egy virágkompozícióra a betegfelvételi pultnál. “Virágok” – mondta mosolyogva. Szem nem maradt szárazon a helyiségben.
Aznap éjjel azt vették észre, hogy Jered a Szerencsekereket nézve, Vanna White-tal együtt sorolja az ábécé betűit. És mielőtt lefeküdt aludni, ez a korábban szótlan kis kerub felnézett az édesanyjára, és azt mondta: “Mami, énekelj nekem!” Öt héttel később Jered már újra óvodába járt, és a játszótéren kapdosta el a labdát.
Vajon Jered szokott angyalt látni? Sosem mondta ugyan, de én tudom, hogy szokott. Ez az angyal hozta-vitte kocsival az egyórás úton az időpontjainkra, ő ült mellette a kezelőasztalon, fogta gyengéden a kezét, és énekelte neki kedvesen a “Ragyogj, ragyogj, kiscsillagot”, ahogyan csak egy angyal tudja.
Rájöttem, hogy a válaszaim zömét a saját bensőmben kell keresnem. Két fő aggályom közül az egyik az volt, hogy mivel nem tudtam megjósolni, milyen reakciókat fog adni a páciens a gyógyításra, ezért nem is tehettem ígéreteket senkinek, a másik pedig az, hogy az energiaszintemben kiszámíthatatlan hullámhegyek és -völgyek mutatkoztak, amelyek három naptól három hétig terjedően bármeddig eltarthattak.
Világéletemben olyan típusú ember voltam, aki szereti kézben tartani a gyeplőt, és bármit képes megvalósítani, amit a fejébe vesz. Míg mások a “várjunk, és majd meglátjuk” hozzáállást választották, én szívesebben uraltam, manipuláltam és tartottam ellenőrzésem alatt a különböző élethelyzetek kimenetelét. A mások szemében leküzdhetetlen akadályok számomra láthatatlanok voltak, tehát rohamléptekkel törtem előre, és oldottam meg a dolgokat. Egy hozzám hasonló ember számára a legirritálóbb kifejezés a világon a következő: “Ha így rendeltetett, akkor így is lesz!” Rendeltetett a fittyfenét! Ha én akarok valamit, akkor el is érem, és egyetlen nyámnyila fatalista sem állhat az utamba. Tehát képzelheted a megdöbbenésemet, amikor felderengett bennem, hogy ha igazán fel akarom gyorsítani ezeket a gyógyulásokat, akkor félre kel állnom az útból, és fel kell hagynom az irányítással – a háttérbe kell húzódnom, és egy felsőbb hatalom kezébe kell adnom a gyeplőt. “Ugyan, kitől jön ez a sugallat? – gondoltam. – Mert az biztos, hogy nem tőlem.”
Pedig igaz volt. Nem elég, hogy az energia a legcsekélyebb útmutatásom nélkül tudta, hogy hová áramoljon és mit tegyen, de minél inkább kivontam a figyelmemet a képből, annál erőteljesebbé váltak a páciensek reakciói! A legfantasztikusabb gyógyulások közül néhány éppen akkor következett be, amikor azon töprengtem, hogy mit kell vennem a boltban. Ezt a pimaszságot!
Fogadj be, ne küldj!
“Ki mondta ezt?” – kérdeztem, elmém belső zugait pásztázva, mintha ténylegesen megpillanthatnék valamit odabenn. “Nem a megfelelő embert választottad az efféle tanácsokhoz” – berzenkedett egóm továbbra is az “állj félre az útból, és hagyd a magasabb erőre az irányítást” típusú felszólítások ellen. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Hogyan várják el tőlem, hogy átadjam valakinek a gyógyító erőt, ha nem küldöm el az illetőnek?
Fogadj be, ne küldj!
“Már először is hallottalak; de most inkább a kérdésemre válaszolj!” – vágtam vissza gondolatban.
Néma csend.
(A csend néha igazán ki tud hozni a sodromból.)
Bementem, hogy fogadjam a következő pácienst. Remélve, hogy nem teszek neki rossz szolgálatot, és hálásan, hogy a nő nem tudja kiolvasni a gondolataimból a habozást és a fogalmi bizonytalanságot, elkezdtem nyitott tenyérrel dolgozni a lábánál. Befogadtam a páciensből érkező energiákat a kezemen keresztül, és befogadtam a mennyekből érkező energiát a fejem tetején át. Szeretetteljes, alázatot keltő és zavarba ejtő élmény volt. Feszélyezve éreztem magam. Azután láttam, hogy a páciens reagálni kezd, és jóérzés töltött el.
Ezen a ponton fogadtam el igazán a gondolatot, amellyel kezdettől fogva kacérkodtam ugyan, ám teljes egészében mégsem értettem meg mindeddig: nem én vagyok a gyógyító, egyedül Isten a gyógyító, és valamilyen okból kifolyólag – legyek bár katalizátor vagy a kegyelem edénye, erősítő vagy fokozó, ahogyan neked tetszik – én is meghívást kapok a szobába.
A foglalkozás véget ért. A páciens ugyanazokat a pompázatos színeket látta és ugyanazokat a gyönyörűséges hangokat hallotta, amelyeket a többi beteg lát és hall. Ő is megpillantott kettőt azon angyalok közül, akik jelenlétéről gyakran beszámolnak a gyógyítási folyamat során. Bizonyos voltam benne, hogy a nő problémája, a krónikus fáradtság szindróma, a fibromialgia és a vastagbélgyulladás elegye a foglalkozást követően el fog múlni. Noha betegsége nem jelentett közvetlen életveszélyt számára, az elmúlt nyolc év folyamán könyörtelenül eluralta életét. Páciensem felkelt a kezelőasztalról, és így szólt: “Köszönöm!”
“Ne nekem köszönje, nem én csináltam!” – feleltem.
Mire ő értetlenül: “Dehogynem maga csinálta! Ha maga nem tartja fölém a kezét, semmi sem történt volna!”
Talán az a felhőn ücsörgő fickó odafenn végső soron nem is lőtt akkora bakot – gondoltam magamban. Talán azért választott ki engem, hogy felruházzon ezzel az adománnyal, mert nem viselek köntöst és turbánt, mert nem aggatok a falakra hímzett szőnyegeket, és nem égetek füstölőt, mert nem járkálok mezítláb, miközben kis tálkákból moslékot eszem evőpálcikával. Talán azért lettem én a kiválasztott, mert elérhető vagyok, és viszonylag egyszerű kifejezéseket használok. Vagy talán azért, mert képes vagyok bugyuta kis magyarázatokkal előállni olyan dolgok megvilágítására, amelyeket magam is csak épp, hogy kapiskálok.
“Olyan ez az egész… – magyaráztam, könnyen felfogható hasonlatot keresve egy fiatal lány számára, akinek a spirituális egybeesés fogalma annyit jelentett, hogy a Los Angeles-i rendelőm címe éppúgy Melrose Place, mint a kedvenc tévésorozatáé. – Olyan, mintha az imént kevertek volna neked egy fenséges malátás csokoládét… és te a szívószálnak köszönnéd meg.”
A kislány nevetett.
Azt hiszem, mindketten megértettük a dolgot.
Eric Peal számos országos televízió-műsorban szerepelt – ezek közé tartozik a Leeza Show, a Sally Jessy Raphael, az Other Side és sok másik. Páciensei gyógyulásait ezideig hat kötetben dokumentálták: Hot Chocolate for the Mystical Soul; Chicken Soup for the Alternatively Healed Soul; More Hot Chocolate for the Mystical Soul; Hot Chocolate for the Mystical Teenage Soul; Are You Ready for a Miracle with Angels?; illetve Eric saját könyve, a Kapcsolatteremtő Gyógyítás: Gyógyulj meg és gyógyíts másokat is! Eric Pearl
